Első nap a felszínen

Ködös és dohos reggel volt. Langran kapui megnyíltak, acélos morajjal tárultak ki a vaskapuk mik nyitották meg a földet. Harci éneke az elfajzott szörnyeknek. Háborús dobjaik zengtek és növelték a sereg morálját. A több tíz méteres kapukon özönlöttek ki a félelmetes alakok. Mocsaras ködös erdőbe özönlött ki a horda. A fák tetején ültek a vérszipojozó denevérek, hosszú hegyes fogaikon csillant meg a ködön átszűrődő isteni fény, úgy verte vissza a napfényt sárga pengés foguk mint a frissen élezett penge a napsugarakat.

Nagy léptekkel caplatott ki egy három négy méteres alak, disznó volt a feje, pikkelyes volt a bőre, farkán és hétén uszony, ujjai között úszóhártya, nagy láncok lógtak róla, koponyákból volt a nyaklánca, a szaga olyan volt mint egy dagonyázó dögverem. Rengő földel a lába alatt ment végig a felszínen letáborozó harcosok között, majd megszólalt

-Árghhh. Friss levegő! és hangos nevetésbe kezdett. Én akkor ott ültem egy fa tetején és néztem boldog társaim letáborozását. Hat ujjammal erősen fogtam csontkésemet és farigcsáltam egy fadarabot, mikor megszólítottak.
-Héj, te ott! Ne csak lazsálj! Ha ilyen jól tudod dagasztani a méteres segged menj és derítsd fel a környéket! Szólított meg a az óriási vízidisznó.

-Rendben, máris indulok! Reagáltam arra amit mondott majd leugrottam a fáról és megráztam a földet érkezésemmel. Lassú lomha léptekkel megindultam arra amerre Goulthear volt évszázadokkal ezelőtt.  Pár perc múlva meg is láttam egy város szélét. Elővettem kis füzetemet és jegyzetelni kezdtem:

Találtam egy várost, körülbelül 300-400 méterre lehetek a falaktól, védvonalai vannak, természetes árok veszi körül, mozgás nincs, visszamaradt technológia nagyából a fajrendi háború idejéből való fegyverek láthatóak a falakon innen.

Eltelt fél óra és még mindig semmi mozgás, lehet, hogy nincsenek is itt emberek?

Feltettem a papíron ezt a kérdést és azt vettem észre, hogy moccanni se bírok a kötelektől.
-Hát léteznek? Undorító szörny! és kacagni kezdett egy vékony női hang.
Hátranéztem és egy kis vékonyka macskalány állt a kezében a kötelek végével.

-Nem vagyok én szörny! ezzel emberi alakba váltottam, kezeim és lábaim elvékonyodtak és lerövidültek, fogaim eltompultak, nyelvem villái összeolvadtak, pataszerű lábam emberi láb alakot öltött, szárnyam és szarvam visszahúzódott, pupillám kör alakot vett fel, a két hüvelykujjam egybenőtt, hajam hosszú barna alakot öltött és a farkam eltűnt, majd még egyszer szóltam.
-Hát így bánnak itt a kihalófélben lévő emberekkel? Szégyen teljes fogadtatás ez! Ahelyett, hogy étellel kínálnál meg inkább kötelekkel aggatsz tele!

-Te nem lehe...
-Akkor mi vagyok ha nem ember? vágtam közbe a nő szavába
-Vigyük be a városba! lépett elő egy hatalmas ember és elefánt hibrid.

-Köszönöm! válaszoltam sunyi mosollyal magamban és követtem őket.
Ahogyan a kaput közelítettük meg szép lassan jöttek elő az eberek. Tisztelegtek előttem pedig csak egy szélhámos voltam. Volt aki térdre borult előttem mint egy király előtt. Odaértünk a falak kapuihoz. Ami a kapu mögött volt nem volt senkihez se méltó. Beteg és nyomorék lakosok hevertek az utcán, láttam ahogyan egy halott gyerekből falatoznak az éhezők. Minden amit hittem a felszínről pár pillantás alatt összeomlott. Fájdalom folyt a falakról, éheztek a lakosok, fetrengtek itt ott, dülöngéltek jobbra balra mint a virágok a szellőtől a mezőn. Az egyik emberi entitás a ház falának dőlve falatozott a saját lábából, késsel villával ette a lábát mint ha csak ebédelne. Haladtunk tovább miközben feltettem a kérdést:
-Mi történt itt?
-Az után, hogy az MVF a telepítő programot lekezdte az élelem ellátás csökkent, ezzel együtt a gyógyszerek is kevesebbek lettek. válaszolta a nőstény macska
-Onnét ahonnan jövök se volt szép a helyzet de ez elviselhetetlen! reagáltam és hajtottam le a fejem. Elgondolkoztam mit lehetne tenni, de az jutott eszembe, hogy lassan megindulunk bevenni a várost és akkor mindenki meghalhat.
Elérkeztünk a katonák szálláshelyére ahol azt mondta az Elefánt ember
-Adunk szállást és egy kevéske élelmet de előbb mondd meg a nevet!
-Nem lesz szükség a szállásra és élelemre! válaszoltam
Megdöbbenten nézett rám és újabb kérdésre nyitotta száját, miközben a bal kezemre karmokat és úszóhártyát növesztettem.
-Ha átadjátok nekünk a Vakondoknak a várost nem lesz vérengzés és lesz kajátok is! Nincs szándékunkban beteg és sérült embereket bántani! mondtam mielőtt megszólalhatott volna.
-Láncra verni! ordította el magát a hatalmas lény félelemmel és dühvel a szemeiben.
Macska harcosok estek a nyakamba és kötöztek meg. Elvittek a börtönbe és belöktek egy cellába. A cella az utcára nyílt és két őr figyelt folyamatosan. Jött egy harmadik őr egy szelet kenyérrel és azt mondta:
-Holnap meghallgat a városi bíróság és dönt a sorsodról!
Egy síró gyereket hallottam az utcáról, lábujj hegyre álltam az ablaknál é kilestem mi van ott. Egy madárkisfiút láttam akinek az anyukája halott teste ott hevert a földön miközben falatoztak belőle a már megőrült lakosok. Odaszóltam a kisfiúnak:
-Héj! Tessék itt van egy kis kenyér! edd meg gyorsan meg ne lássák!
A kisfiú elkapta a kenyeret és 2 falással be is tömte a szájába.
Rendben! mondtam és fordultam meg afelé aki bejött. Láttam az a macskalány aki élősszőr fogott el. -Mondja, mi a neve hölgyem? szólítottam meg.
-Ma-manar, d-de mielőtt valaki nevét ké-kérdezed a sajátodét mondd meg! nézett rám és válaszolt dadogva.
-Bocsáss meg, Vallax vagyok. válaszoltam kicsit bűntudattal.
Sietve távozott a lány. Épp, hogy lehuppantam a kemény és hideg földre állhattam fel mert szólított meg a kis srác akinek kenyeret adtam:
-Bácsi, miért adta nekem a kenyeret?
-Több szükséged volt rá mint nekem. válaszoltam.
-De a bácsi nem éhes? nézett be a rácsok közt a gyerek.
-Nem, nem vagyok éhes. válaszoltam ezt a hazugságot és kinyúltam megsimogatni a fejét.
-Bácsi, egy ilyen jó ember miért van börtönben? kérdezett még egyet.
-Vannak akik nem szeretik a fajtámat. reagáltam le a kisfiú kérdését és ültem le vissza.
Elköszöntem a skactól majd eldőltem és elaludtam.